Vadaranka egy környékszerte rettegett rablóvezér volt, bár a beosztottait sem kellett félteni. Őket úgy hívták, hogy Vadadalbert és Vadadorján. Ütős kis csapatot alkottak így hárman, egyik rablást követték el a másik után. Az volt a különös szokásuk, hogy nem a mindenféle pénzeket meg aranyakat rabolták el az emberektől – hanem a legkedvesebb emlékeiket. Ennek a furcsa szokásnak talán az irígység lehetett a magyarázata, mivel nekik egyáltalán nem voltak szép emlékeik, és akkor még enyhén fogalmaztam.

Amikor tehát Vadaranka elkiáltotta magát, hogy Támadás!, a kuszakesziek annyira megijedtek, hogy mukkanni se bírt senki, beleértve Tömörke Pált is, a közismerten kocka alakú polgármestert. Az ekként beállt csendet kihasználva Vadaranka határozott hangon tájékoztatta elképzeléseiről a falu lakosságát. Ezeket az elképzeléseket három pontban lehetne röviden összefoglalni:

1. Fel a kezekkel, kuszakesziek, ha kedves az életetek!

2. Amint ez megtörtént, üstöllést adják át nekünk hiánytalanul az összes, ismétlem: az összes szép emléketeket! Ez vonatkozik a gyerekekre is, mert az ő emlékeikkel sem teszünk kivételt.

3. Mert ha nem, akkor jaj nektek!

A kuszakesziek engedelmesen azonmód égnek emelték a kezüket. Ezzel rögtön teljesítették is az első pontba foglalt kívánságot. Álltak ott reszketve, mint a nyárfalevél.

– Kettes pont? – kérdezte tőlük ekkor türelmetlenül a rablóvezér, mert szeretett volna minél előbb végezni a dolgával.

– Azzal van egy kis probléma – szólalt meg ijedtségtől fakó hangon a polgármester.

– Milyen probléma?! – bámult rá hátborzongató rablóvezér tekintettel Vadaranka.

– Nem tudjuk, mit jelent az, hogy üstöllést. – motyogta Tömörke Pál, aki már teljesen összetöpörödött a rémületől. Alig látszott nagyobbnak, mint egy négybütykös lego kocka.

– Azt jelenti, hogy: rögtön – válaszolta készségesen a rablóvezér ­–, vagyis rögvest, ebben a pillanatban, nyomban, tüstént, haladéktalanul, azon melegében, kapásból, azonnal, egy pillanat alatt, máris, azon minutumban, menten, sebtiben, egy szempillantás alatt, csípőből, egyből, legott, izibe!

Még évekkel ezelőtt, egy különösen kemény télen nagy éhínség pusztított a haramiák között. Ekkor Vadaranka – nem lévén a környéken egyéb táplálék – kényszerűségből védőborítóstul és hibajegyzékestül megevett egy szinonima szótárt. Azóta olyan volt a szókincse, hogy az átlagos rablók esetében egészen példátlan.

– Vagy úgy! – bólogatott buzgón a polgármester. – Ez esetben nyomban, illetve tüstént, mi több: haladéktalanul intézkedem! Addig is talán tessenek magukat kényelembe helyezni a mélyen tisztelt rablóknak!

És reszkető kézzel a Kisangyalom italmérés bejáratára mutatott.

– Egye fene, kaptok egy kis időt – mondta Vadaranka, aki igencsak megszomjazott a támadásban.

Intett Vadadalbertnek és Vadadorjánnak, azzal a három rabló döngő haramialéptekkel megindult az italmérés ajtaja felé.

– De semmi trükk, miszerint fortély, ravaszság, cselfogás, furfang, fondorlat, ármány, csalafintaság! – figyelmeztette az ajtóból a polgármestert. – Mire tízig számolunk, minden szép emlék itt legyen egy nagy kupacban az ajtó előtt!

– Úgy lesz, úgy lesz! – fogadkozott Tömörke Pál.

A rablók beléptek hát az ivóba, és rögvest töltöttek is maguknak a pultnál három bogáncsos piszkefröccsöt. Hiába, a rablók általában nem a kifinomult ízlésükről híresek...